Ronin blogja

Nos szerintem a jóságnak csak egy mércéje van. Amit magaddal szemben támasztasz. Ennek alapján ítélsz meg mindenkit.

Sohase gondoltam volna, hogy ilyen helyzetbe csöppenek, de szerintem remekül kezeltem. Egy lány odajött hozzám hajnalban, hogy retteg, mert hazafelé tartott, és egy csöves letámadta. Kérte, hogy kísérjem el hazáig, ami nem nagy táv, csak néhány utca.

Nem hiszem, hogy ha valaki ismer, akkor csodálkozik, de nyilván elkísértem a kapualjig. Ő örült, én meg megvártam, hogy bemenjen a kapun, és visszaballagtam. Már nem inni, hanem haazfelé, mert már zárt a hely. De csak ezért. Egyébként ittam volna még, hisz nem vár engem otthon senki, minek is mennék haza. Összefutottam néhány jófej arccal a helyről, és elmeséltem nekik a történetet. Csodálkoztak. Nyilván ők nem ismernek. Én JÓ vagyok. Mindenféle értelemben igyekszem az lenni, és nem azért mert arra neveltek, nem azért, mert ez van leírva valami szent könyvben, hanem mert belül kellemes érzést okoz. Önző dolog JÓnak lenni? Nemtom.

Egyébként nagyon jó volt Taki szülinapja. Ovodás korom óta ismerem, de úgy érzem kicsit eltávolodtunk egymástól, bár hagyományosan mindig találkozunk a szülinapján. 8) De úgy vettem észre a barátai igencsak jó fejek. Mondjuk ilyen téren mindig is jó volt az ízlése. Öhm... öhmm... egy kis öntömjénezés. 8)

Most asszem abba kell fejeznem, mert még nem dolgoztam fel, hogy mit érzek. A semmi vár és ennek örülök. Nincsen semmi dolgom, addig maradok, amíg csak akarok. Ennek régen örültem volna, de megint az volt az érzésem, hogy sokan vannak körülöttem, mégis magányos vagyok. Mondjuk egy lányt rádöbbentettem arra, hogy az exsex lehet, hogy kellemes, de lelkileg nem tesz jót. (nem az én exem volt, hanem verbális komunikációt folytattunk.) Mondjuk én mondhatom... Meg persze elgondolkodott azon, hogy macsó-kontra-apatípus. Hogy valyon neki melyik kellene. Nem árultam el neki, de a válasz nagyon egyszerű:

Apatípus: Biztonságot teremt, nyugalmat áraszt, megvígasztal, ha gazdag fizeti a mindened, gondoskodik, sőt szereti a gyerekeid, magához ölel, ha szükséged van rá, nem kérdez, ha azt mondod, hogy "semmi bajod", megvárja, míg önmagad leszel

Macsó: Irgalmatlan kívánatos, erős egyéniség, kíhívások elé vet, leszarja, hogy mit gondolsz, alkalmazkodsz, vagy megszökik, gyerekek???, a sex viszont félelmetesen jó, ha azt mondod, hogy "semmi bajod", akkor csodálkozik, hisz ő nem is kérdezte, féktelen, izgalmas, "romlott"

Szóval nagyon egyszerű, mert az első kell, a másodikra vágyik. Mint általában minden nő. Most tiltakozhatnának, depedig marhára igazat mondok. Nagyon sokuk nem is tudja, hogy ez így van, aztán sokan tudják, de tagadják, és van aki nem tagadja, csak titkolja amíg lehet.

Mindegy. Ha legközelebb találkozunk, majd megmondom neki, hátha majd ő is elismeri. Ha meg nem hát bakfitty!

Sötét fellegek gyülekeznek életem amúgy sem napfényes egén.

 

Május 31.től nem hosszabbítják meg a szerződésem, pedig én azt gondoltam, hogy kihúzhatom a Felvételi Irodában jövő júniusig, amikor is a totelteljes végzésem jön el. Úgyhogy most munkára vadászom. Nem tudom mekkora sikerem lesz, de már most belefáradtam. A hangulatom ennek köszönhetően viszonylag alacsony vidámságszinten üzemel. Ezenfelül a magány egyre inkább belémrágja magát. Elmegyek múlatni, koncertre, ilyenek, és bár nem vagyok egyedül, mégis magányos vagyok. A szerelem szokása szerint szelíden szarik - rám!!!

A kedvenc értelmes tevékenységem is cserbenhagyni látszik. Mintha találtunk vólna DNS-t az ágyugolyóban, de nem igazán tudjuk megismételni, úgyhogy most éppen a már begyakorolt, de eredménytelen módszerek helyett szeretnénk valami értelmes, működő módszert találni. Szóval úgy tűnik, az elmúlt félév értelmetlen küzdelem volt a semmiért.

 

Nem érdekel már megint semmi. Jajj. Ugyan azokat a köröket futom újra, meg újra. Most nagyon zavar, hogy nem végeztem évekkel ezelőtt, mert azt érzem, hogy egy időzárványba ragadtam, ahol semmi sem változik. Bár úgy tűnik, mintha az idő haladna, az óramutató pörög, a napok múlnak, de nincs jele változásnak. Nyilván ez teljesen nem igaz, mert apró mozdulatok, lépések másképp történnek, de az egész nagytotálban annyira ugyanaz megint, és megint.

Van az az állapot, amikor el kell mondanod dolgokat valakinek, de épp nincs kinek! Na ez az. Van az a szitu, mikor már annyira belemerültél az elhalgatás posványába, hogy vannak emberek, akikkel nem beszélsz, mert akkor eszedbe jutna, hogy mennyi mindent nem mondtál el nekik, vagy mert titok, vagy mert nem szabad, vagy mert kurvaanyázást generálnál vele.

Van az a szitu, mikor emberekkel beszélsz, de nem mersz elmondani dolgokat, mert félsz, hogy az aktuális helyzet megváltozik, vagy még talán rosszabb lesz! Na ez az! Meg van, amikor közel 30 éves fejjel a "szerelem csak egy rohadt mágus, ha elkapom úgyis kiherélem", vagy kezetfogunk és mindenki megy a maga útján!

Holnap megyek egy buliba, vagy valamire, amire csak azért megyek mert olyan emberek hívtak meg, akiknek nem mondhatok nemet. Lányok! Ez mondjuk nyilvánvaló, de szépek, fiatalok, okosak, aranyosak. Hát hogy én mit tudnék kezdeni velük, azt nem sorolom, de hogy én nekik semmire se vagyok jó, azt meg úgy érzem. Már megint az esélytelenek nyugalma, a kissebbségikomplexusos depresszió! Nem baj, legalább beszélgettem olyan emberekkel, akikkel nem biztos, hogy mertem volna nem berúgva.

Mér' van az, hogy a legtöbb bekezdést elolvasva röhögnöm kell saját magamon. Azt mondják, aki nem tud magán nevetni, az senkin se tud. Na, én bármikor kiröhögöm magam! Ez szerintem az önirónia egy kellemes formája. Építő jellegű kritikát kéne magammal szemben megfogalmazni, de nem annyira sikerül, hisz az én szubjektív látásmódom nem igazán hatékony olyan esetben, ha rólam van szó. Lényeg, elfogult vagyok magammal szemben. Ahogy a dundi fiúknál lenni szokott, általában negatívan. A közérthetőség kedvéért ismétlem: Negatívan elfogult vagyok magammal szemben, ami táplálja az amúgy sem apró kissebbségi komplexusom, ami már elmúlhatna mertmár nagyon elegem van.

Merjek-e, vagy ne merjek? Ez itt a kérdés. Igazából bersze sohasem ez a kérdés, hanem hogy megéri-e a konzekvenciák vállalása egy ilyen kényes szituációban? Merha merek és NEM, akkor hoppáré! - Tehát totál bukás

Hameg NEM merek és igen, és ez késöbb derül ki, akkor tökmindegy mivan, a kardomba dőlök! Mert elszalasztottam életem olyan lehetőségét, ami sohasetöbbet és sohasemáskor és sohasevele és különben is én lennék a barom.

És hónapok óta ezen rágom magam, és a kissebbségi komplexus, meg a tükör azt mondja, hogy "Hülyevagy? Ő, hát körberöhög" - de közben én meg az a furcsa ketyere, ami ha leállna én nem lennék és mindenféle mitológia az érzelmek honát feltételezi benne, azt mondja, hogy gyerünk-gyerünk-gyerünk, mindig csak előre, sohasem kételkedni, és kérdezz rá! KÉRDEZZ RÁ! Aztán majdcsak lesz valami.

Na én az utóbbitól félek!

Évekkel ezelőtt írtam erre a valamire! Na jó, nemévekkel, de biztos, hogy sok-sok hónappal ezelőtt! Ja 2009.május. - huh. Azóta sokminden történt!

Egyedül élek egy albérletben, amit Anyámék támogatnak - mármint a bérletidíjjal! Megküzdök az élet apró dolgaival, már egész szobatiszta vagyok magamtól is, de a mosogatásban és a beágyazásban az a rossz, hogy megcsinálod és fél év múlva már kezdheted is előröl.

Az egyetemmel még mindíg küzdök, de látom már a lényt az alagút végén. Egyszer be fogom fejezni, méghozzá diplomával. 1-2 félév és kész! Mostmár nagyon rajta vagyok. Persze most, ahhelyett, hogy ezt írogatom, rég tanulnom kéne, de annyira nem érdekel az állatökológia, hogy az valami félelmetes!

Csak hogy tudd (tudjátok, tudjam majd késöbb, ha megint idetéved a tekintetem), nőfrontom még mindíg semmi, a várakozásoktól függetlenül. Mért lehet az, hogy vannak ismerőseim, akiknek az a gondja, hogy A Baránő oda akar költözni a frissen szerzett albérleti szabadságba, hozzám meg a kutya nem akar jönni, vagy legalábbis olyan nem akivel párkapcsolatot és a hozzá tartozó testiséget ki lehetne élni! Ej, az élet kegyetlen!(Olyan jó felfedezni a félkövér,dőlt,aláhúzott dolgokat újra! - Éljen a szövegszerkeztés! - Persze helyesen írni még most sem tudok, ezt nézzétek el nekem!)

A családom rendben, Apukám kissé most rozoga, de remélem rendbe jön, unokaöcsém növöget - el se hiszem, hogy már 2,5 éves, és hogy jár a szája egyfojtában! 8)

A barátaim még megvannak! Egyre többet látom őket, mert szinte mindenki megint Lágymányosra jár tanulni! Szeptemberben nosztalgikus érzések teljében ücsörögtünk a BEAC-on! Sokan voltunk megint gólyák! HEHEHE Szóval a baráti kör még pörög, kicsit lassabban így, hogy a legtöbbünk lassan a 3. x-et tapossa, de azért még vidáman telik az élet! - kicsit többet kockulunk, kevesebbet iszunk. Többet járnak autóval a legények, így még kevesebbet alkoholizálunk, de azért néha tudunk nagyokat alkotni! (Jani: Remélem idén nem hányásnak öltözöm Haloweenkor!)

Elhatároztam, hogy megint írogatok majd ide valamiket, hátha késöbb visszanézve kellemes gondolatokkal fognak eltölteni az ide biggyesztett sorok!

Béke Belétek Barátaim

 

 

A Halál béna bábjai vagyunk.

Ordító süket zenére táncolunk.

Mikor elfogy a lélekből az erő,

Vár az örök, hűvös heverő.

Ó vajon miért bonyolultabb az élet, mint kellene. A bíróság elnapolta a döntést, bár nem hivatalos formában a pozitív válasz kapott némi megerősítést. Ennek örülök. Nagyon is! Viszont még mindig türelemre int az élet. Tovább várok.

 

Miért kell ennyit bajlódni az élettel? Miért nem lehet egyszerűen érezni, tudni, hogy mit akarunk? Miért kell állandóan gondolkodni? Olyan egyszerű lenne. Hívhatnánk Isteni sugallatnak, vagy a Sors kezének. Ránézünk valakire és tudjuk. Mindketten. Ennek örülünk és mehet minden a maga útján.

 

Persze a kekeckedők felvethetik, hogy úgy nem lenne izgalmas. Ebben tökéletesen igazuk van, de abban is egyet kell érteniük, hogy azért néha nem baj, ha nem minden romantikus történetben van hárommillió duplacsavar, hogy majd csak a fejezet végén derüljön ki, hogy mi történik a főhősökkel.

 

No, de sebaj, kellemes órákat töltöttem Szentendrén tegnap és ma. Kb. 5 re értem haza, hulla fáradtan, de nagyon vidáman, mondhatni boldogan. Persze nem lehet teljes a boldogság, de talán majd egyszer…

Várok!

A szó legsúlyosabb értelmében. Szinte az önkínzásig.

Félelmetes érzés!

Türelmetlenül, mégis türelmesen. Három nap az élet. Három nap az ítélet. Lassan letelik, és megtudom milyen döntést hozott az egy személyes bíróság!

Minden idegem pattanásig feszül, a testemen az apró szőrszálak az égre merednek, mintha az életük függne tőle, köztük nyirkos verejtékpatakok futnak, a szívem szép lassan a torkomba kúszik, ott dobog. A gyomrom apró picire húzza össze magát, a beleim vitustáncot járnak, közben meg ráz a hideg. A végtagjaim egyfolytában mozognak, nyugalmat parancsolni rájuk nem tudok.

Agyamban kusza gondolatok, nem tudom őket megragadni, mert össze-vissza röpködnek. Emlékek, mosolyról, kacagásról, ölelésről, csillogó szemekről, hosszú beszélgetésekről. Nem igazán tudok aludni sem már. A sorsomon rágódok. Vajon most fog megváltozni, vagy marad minden a régiben? Marad a tompa sajgás, a hamusivatag? Vagy újra virágba borulnak a fák?

Borzasztó, hogy a döntés nem az én kezemben van, de megnyugtató, hisz így a felelősség sem.

Lesz, ami lesz, kéjes kínok között türelmesen-türelmetlenül kattogok, mint egy rossz gépezet.

Várok.

 

Se vagyok!  

Se magas, se alacsony

Se kövér, se sovány

Se kicsi, se nagy

Se gyors, se lassú

Se éber, se bamba

Se kedves, se goromba

Se jó, se rossz

Se bátor, se gyáva

Se vidám, se szomorú

Se alkotó, se pusztító

Se jóllakott, se éhes

Se kipihent, se fáradt

Se okos, se buta

Se szorgalmas, se tunya

Se magam, se más

Se igaz, se ámítás

Se ügyes, se béna

Se beszédes, se néma

Se élő, se holt 

Se vagyok, se nemis!

 

 

Hétfőn arcul csapott a valóság! Tamsával beszéltem telefonon, és kérdezte mit tudok Péter Ágiról. Azt hallotta róla, hogy meghalt! Elolvasva iwiw-en az adatlapját, azt találtam kiírva, hogy 10.én életét vesztette! (megpróbálhattam volna felhívni, vagy ilyenek, de sajna a számát már rég elvesztettem!)

 

Borzasztó érzés volt. Érezni, hogy elkezdődött. Idős bácsik, nénik panaszkodnak, hogy régi barátok, kedves ismerősök már rég a földben porladnak, és ez eddig csak lesiklott koponyám hideg csontjairól, befelé nem hatolt. Nem is tehette, hisz nem az agy, ami érzi ezt, hanem a szív. Fáj. És szomorú, hogy egy éve nem is beszéltünk, pedig lehetett volna! Szóval elkeztődött. és kitudja, hogy már most mennyi régi ismerősömet vitte el a vén kaszás! Azt gondolom, hogy leginkább azoknak fáj, akik maradnak. akiknek marad egy űr a szeretett ember helyén!

 

Ez az érzés rámtelepedett. Végiggondoltam egy csomó közös emléket. A véglegesség érzése az, ami fáj! Amitől a legszörnyűbb lesz a dolog, hogy elment és nem jön vissza soha-soha többé! Persze eszembe jutott a Nagyim, aki szintén meghalt és még most is hiányzik néha!

De Ági alig volt 27. Miért? Ilyenkor mindíg ez a leggyakoribb kérdés! Értelmetlen pusztulása egy sokat megélt, de mégtöbbre hivatott embernek!

 

 

 

Nyugodj békében!

 

 

 

 

Régen írtam már ide. Szinte el is felejtettem milyen érzés, de most szembesültem egy dologgal, amit ki akarok adni magamból. Nembizti, hogy túl sok értelme lesz.

 

Szóval, néztem egy filmet, ami kb. a nemek harcáról szól, de persze félreértés, csalás, hazugság és szerelem. Na akkor kapcsoltam ki a filmet, amikor ahhoz a részhez értek, hogy ábrázolják az utóbbit. Csók, csókolódzás. Az összes amerikai, és talán a többi filmben is, mikor mindkét fél rájön arra, amit már a nézőközönség nagyrésze tud (a többi azértnem mert elaludt a filmen), akkor csókolódznak. Miért gondolja azt egy rendező, hogy a szerelem a testiséggel kifejezhető.

 Szerelem. Mikor egyfojtában a másikra gondolsz, mikor zsizseg benned valami, ha veled van, mikor órákig tudnád nézni, mert olyan szép (mégha az egész világ nem látja rajta akkor is), mikor a szemébe tekintesz és a világot látod, sőt abban a pici űrben egy egész kicsi galaxist fedezel fel, mikor reggel még alszik és csak csodálod, hogy milyen bájos, elragadó, mikor lesegíted a buszról/villamosról, mikor viszel neki a kedvenc csokijából, csak úgy, nem azért mert névnapjavan, mikor mindent megbeszélsz vele és kíváncsi vagy vele mi van, mikor szívesen hallgatod még akkor is, ha egy kukkot nem értesz abból amit magyaráz, mikor csodálod milyen kecsesen mozog, mégha nem is látja senki más úgy ahogy te . Mikor figyelsz arra, hogy mit szeret - milyen teát iszik, mi a kedvenc könyve, idézete, színe, sütije, cukra, ha van virága, milyen szendvicset szeret, mit útál, mitől irtózik - ez a fiúknak általában nagyobb kihívás, de egyértelmű, hogy egy pici odafigyelléssel elérhető és ha a véreddé válik, azt a másik is értékeli (reméljük nemcsak egy ideig). Persze ezeket egy másfélórás filmben 10 perc alatt bemutatni nagyon nehéz lehet, de akkor is. Engem legtöbbször zavar. Persze megértem a testiség része a dolognak, sőt, egy nagyon kellemes része (ezúton jelezném azon évfolyamtársaimnak, akik egy egyetemi előadásból sexjelenetet csinálnak, hogy annak is megvan a maga ideje és helye!)

Szóval értem én, ha elsőre a csók tűnik a leginkább kifejezőnek, de a mélységét nem azzal kéne érzékeltetni  a dolognak, hogy rögtön "egymásnak esnek". Az csak a jéghegy csúcsa!

 

Ennyi. Néha az agyam eldobom mennyit tudnék beszélni egy témáról, szinte fölöslegesen. Pláne így, hogy talán már mindenki leszokott arról, hogy olvassa a blogomat! Na kellemes nyarat!

Néha nehezen tudom megkülönböztetni az álmaimat a valóságtól.

Vagy a valóság túl álomszerű, vagy az álmaim túl valósághűek! Sztem az utóbbi, mert néha kissé unalmasak! Néha meg elég kemények. Lassan be fogok tőlük csavarodni!

 

Ébren álmodom, álmomban ébredek

Homályos foltok a szobám falán
Én voltam, ki oda kente talán
Mindent mit a belsőm kiadott
A lelkem halott

Elfut mindenki ki a szemembe néz
Pedig a vérem oly édes mint a méz
Ennyi csak, mit a jövő hagyott
Őrült vagyok

Mindíg részegen józanul élek
A legbátrabb emberként mindentől félek
Elbújhatnék, de nem tudom, hogy hova
A lelkemnek már nincs többé otthona

Egyedül maradtam, véres a szám
Nincs többé barát, ki várna még rám
Az utolsó mosoly az arcomra fagyott
Magányos vagyok

Aztán végül eljön a Halál
Régi barátként köszön majd rám
Álmomban látom, mindíg ott ragyog
Végül megkapott

Mindíg részegen józanul élek
A legbátrabb emberként mindentől félek
Elbújhatnék, de nem tudom, hogy hova
A lelkemnek már nincs többé otthona

Ahogy a kés fénylik

Ahogy éjjel sétálok

Ahogy a penge a bőr alá hatol

Ahogy ismerős utcákon haladok

Ahogy az izmok között tovább halad

Ahogy az ég felhőbe borul

Ahogy egyre mélyebbre szalad

Ahogy az eső a fejemen kopog

Ahogy a hashártyának feszül

Ahogy a hajam átnedvesedik

Ahogy azon is túl ér

Ahogy a cseppek az arcomon folynak

Ahogy a hasüregbe utat talál

Ahogy könnyek helyett csorognak

Ahogy a gyomorig jut

Ahogy az ital íze a számban ég

Ahogy a falán átszalad

Ahogy a tűz és a füst mar

Ahogy a gyomorsav megszínezi

Ahogy a tegnapi buli emléke kísért

Ahogy kifelé haladva a vér elindul

Ahogy a fülembe a zene szól

Ahogy mint megáradt folyó piroslik

Ahogy a régi barátok arca felrémlik

Ahogy a sav és a vér keveredik

Ahogy kacagásuk vízhangja zúg

Ahogy a sebszáj szélesedik

Ahogy a magány nyomaszt

Ahogy a kés fénye vörösbe vált

Ahogy a fájdalom átjár

Ahogy halált várod

Ahogy a múlt elkísér

Ahogy az agónia elhúzódik

Ahogy a jelen tőre szúr

Ahogy a szemed fátyolossá válik

Ahogy a jövő fenyeget

Ahogy a mosoly az arcodon

Ahogy a mosoly az arcodon

Na!

 

Eltelt 1 hét és én semmit nem csináltam! Elhaltak az agysejtjeim, és Madárnak köszönhetően eltüntem egy virtuális valóságban! Napjaimat a világ és választott népem megmentésével töltöttem. Semmi kedvem nem volt a való élettel foglalkozni! Teljesen antiszociális lettem. Meg is lesz a következménye, mert lett volna 1-2 dolog, amit el kellett volna intézni, de nem. Nem ment.

 

A beérkezett telefonokat nem vettem fel, nem volt kedvem emberekkel beszélni. Három alkalom volt, mikor kimozdultam. Zenekari sör - volt két szülinap a köreinkben és már mindenki nagykorú :). Angyallal söröztünk egy jót és beszélgettünk erről-arról. Ugribugrinak házibulija volt szombaton! Ennek kapcsán egy gondolat! Érdekes érzés, mikor valakiről kiderül, hogy kedvel és a barátjának tart - kicsit negatív, hogy nem akar tőlem semmi egyebet :) - de ettől függetlenül, olyan jó, kicsit dobog az ember szíve! Ennyi!

 Asszem eltűnök a világból egy kicsit! Nem látom értelmét! - Jó, ez kicsit erős, nem kell aggódni, nem öngyilok, vagy ilyenek, egyszerűen nincs meg az a hely, ahol jól vagyok! Túl sok mindent csinálok egyszerre és úgy érzem az életem nem arra halad, amerre kéne, lehetne, vagy mittomén!

Szeretek álmodni! Elhatároztam, hogy leírom azokat a dolgokat, amiket álmodom, de valahogy már írni sincs kedvem. Némelyiket megjegyzem, azt el tudom mesélni, de leírni nincs erőm. Pedig álmodnom kéne egy világot magamnak és elmerülni benne! Most asszem az "állítsátok meg a világot, ki akarok szálni" téma az, ami megtalált! Ezúton kérek elnézést mindenkitől, aki hívott, de nem hívtam vissza, vagy e-mailt írt, de nem reagáltam rá! Ez van! Most ilyen vagyok!

 

Persze azért az élet halad, Anyukám, és Nagyi se fog elhervadni, bár a kezem a 100 éves kölnitől még bűzleni fog egy darabig! - Ennyit a húsvétról

Egyre jobban útálom az ünnepeket! A kötelező mosolygás! Fúúúúúúúúúú! Szal most kicsiben játszottam. Két ember meglocsolódott, és kész. Nem is kell több! Sokan eszembe jutottak, ki ezért, ki azért, de nem volt erőm, hogy ezt jelezzem is nekik. Amúgymeg elég, ha én tudom, úgy néz ki úgysem változtat semmin!

 

Ölelés mindenkinek, innen a sötét sarokból!

 

Felemelő érzés!

Mikor a számat odanyomom két puha, lágy, csábító ajakhoz. Érzem a melegét, érzem, hogy kicsit nedves. Mikor összér a szánk, a bőre alatt megmozdulnak az izmok, csücsörít és egy leheletfinom puszit kapok az ajkamra! Élvezem ezt még sokszor, én is adok, mert úgy a jó! Feltölt a bizsergés. Ahogy csücsörít az alsó ajkát óvatosan "beszippantom", érzem milyen finom, húsos, puha és lüktető! Aztán az ajkak szétnyílnak, és munkába állhatnak a nyelvek. Végigsimítanak fogakon, egymáson - érzem a másik ízét, igyekszünk rájönni mit akar a másik, játszunk, a nyálunk közben összekeveredik. Néha szétválunk, hogy aztán újra egymásra találjon a két száj! Finom, nagyon jó, szeretem! Órákig tudnám csinálni, élvezettel, hogy soha ne felejtsem el, milyen!

Felemelő érzés!

 

 

Áve! 

Késő este van! - Ez egy tipikus kijelentés, ami relatív! - Ha éppen buliban van az ember, akkor nem állja meg a helyét, de most, hogy holnap megint korán reggel sulivan, így esetleg még igaznak is tekinthető!

 

Rájöttem,hogy túl sok név van a világon, amit ki kéne találnom. lehet, hogy felhagyok ezzel az álneveskedéssel és mindenki megtudhatja, hogy kikicsoda! Még meglátom!

 

Pénteken délután utaztam a 4-6oson és persze tömeg volt. Egy néni felszállt, és kapaszkodott az egyik kezével, a másikban sok csomag, szatyi, és egyéb markolnivaló felszerelés! Egyszercsak megcsörrent a mobilja. Rutinosan átvette a kapaszkodós kezébe a csomikat, és előhalászta zsebe mélyéről a sípoló, berregő szerszámot. Beszélni kezdett, miután némi nehézséggel sikerült aktiválni a kommunikációs csatornát! Persze a villamosvezető erre nem volt tekintettel! Márpersze ha piros a lámpa, piros a lámpa, meg kell állni! Némi fékezés, a néni fogja a csomagokat, a telefont, és csodálkozva néz rám, hogy miért nem esett el! Persze fogtam a karját! - Már előre láttam, hogy ez lesz a vége, így felkészültem időben, hogy megragadjam, ha ez a szemét gravitáció el akarná sodorni! Így beszélgetett a néni még egy darabig, furcsán rámmosojogva, de lelkesen csacsogva! Majd miután végetért a telekommunikáció, megköszönte a segítséget!

A vili közönsége, pedig furcsán nézett rám, miután egyértelművolt, hogy nem is ismerjük egymást a nénivel! Vajon miért segítettem? Miért nem hagytam egyszerűen eldölni? Miért adtam pár nappal még ez előtt is egy szendvicset egy tisztességes (értsd: nem alkoholistának kinéző) hajléktalannak? Miért fontos az, hogy a környezetemben az elesetteken segítsek? Talán elvárom, hogy ha én kerülök bajba majd rajtam is segítsenek? Nem. Akkor meg miért? Talán mert ettől érzem magam jobban? Talán azért mert egyszer, ha meghalok, nyitott szívvel, és talán-talán becsülettel állhatok majd a szellemeim elé? - Mikor megteszem ezeket a dolgokat, eszembe sem jut feltétlen a következményekkel, az okokkal foglalkozni! Csak egyszerűen ez tűnik természetesnek! Vajon miért vagyok én így teremtve? Mi az az ok, amiért emberekbe a "jóságot" csepegtették születésükkor! Én vajon jó vagyok? - jelentsen bármit is ez a relatív emberi fogalom!

 

Mostanában boldog vagyok! Élvezem a napsütést, és nem bújok el az árnyékba! Megmutatom magam a világnak, és nem félek! Élvezem az esőt is, ha csepereg. Kellemesen beborítja az arcom, pettyes lesz a szemüvegem, és mint rovar látok sok kis prizmán keresztül!

Egyedül vagyok és mégis sokan vesznek körül, és már nem vagyok tőlük független, hanem kötődöm hozzájuk, és egyre kevésbé érzem magam magányosnak!

 

Ölelek mindenkit!

 

A Hatodik! – Dráma 1 felvonásban és 1 fejben

Szereplők:

A Hatodik – A hatodik

Bölcs – A bölcs öreg

Farkas – Lupin

Árnyék – Sunnyogó

Hős – Hős Lovag

Kisfiú – Debilkisfiú

 

(Helyszín egy tisztás egy hatalmas erdőben. Félkörben áll a Bölcs, a Farkas, az Árnyék, a Hős, és valahol a hátuk mögött a fűben játszik a Kisfiú. A félkörrel szemben, háta mögött lángoló erdővel áll A Hatodik!)

 

A Hatodik: - Elveszem tőletek a testet, és örök kárhozat lesz osztályrésze, az enyém lesz, hisz hatalmasabb vagyok nálatok! Elveszem és a semmittevés, a kegyetlen dolgok mikre ráveszem kiölnek belőle titeket! Meghaltok és elenyésztek örökre!

Farkas (kissé előrébb lépve, kimeresztett agyarakkal): - Ha a szeretteimhez hozzá érsz, széttéplek!

Bölcs (megigazítván orrán a látüvegét): Nem gondolnám, hogy ilyetén hirtelenséggel kéne reagálni eme blőd felvetésre? Hogyan is ragadhatná el e szánalmas lény az ész hatalmából a testet…

Hős (közbevágva, fényes kardját emelve): - Nem hagyjuk, hogy elvedd azt, ami a miénk! Nem hozhatsz romlást a főre, mely lakhelyünk!

Bölcs: …mit uralnunk engedtetett?

(Ezenközben Árnyék némi oldalazással igyekszik teret nyerni, hogy A Hatodik háta mögé kerülhessen!)

 

Kisfiú (felpillantva Hatodikra a játszadozásból): De furcsa szemed van! Honnan jöttél? Miért ilyen…(már inkább csak magának suttogva) …fekete a köpenyed?

Hatodik: - Szánalmasak vagytok, hiszitek a hatalmat, mely nem a tiétek. Úgyis én győzök, mindig én győzök! Ez a test elveszik az idő tengerében, sohasem azt fogja tenni, amit kell, hanem ami, szerintem jólesik! Barátok, társak, család, mit számít? Tanulás? Badarság!

Bölcs: - Hogy mondhatsz ilyet, hisz a tudás és az ész mindenek fölött áll. Nem tudod rávenni, hogy téged kövessen, hisz bölcs irányításommal megvédjük tőled…

Farkas (még inkább előrébb lépve, szinte karnyújtásnyira): - Megmondtam, hogy széttéplek! Ez a mi vadászterületünk, takarodj, vagy meghalsz!

Hatodik: A ti vadászterületetek? Szánalmas! Magam vagyok a kísértés. Hogy képzelhetitek, hogy – bár benne lapultok – ellen tudna állni nekem ez az ember! Romlásba döntöm, amikor csak akarom!

Hős: - Ellen tud állni, hittel, szeretettel és a barátokkal!

Bölcs: - No meg, ésszel!

Farkas: - A családdal, és a falkával! Az erő és a vér jogán! Kiűzünk az erdőnkből!

Kisfiú: - Miért lángolnak mögötted a fák?

(Árnyék kissé közelebb lép, gyűlölettől izzó szemekkel hátba döfi kardjával A Hatodikat!)

 

Árnyék (Közben suttogja): - És haraggal meg gyűlölettel!

(A Hatodik egy nagy árnyékgömbbé változik és eltűnik a lángoló erdő fölött! Közben őrülten kacag!)

 

Árnyék: - Oltsátok el az erdőt, és készüljünk arra, hogy bármikor visszatérhet! Nem hinném, hogy legközelebb ilyen békés lesz!

(A többiek bólintanak, kissé még meglepetten, de teszik a dolgukat!)

 

Árnyék (szinte csak magának): - Azt gondoltad, hogy a helyemre léphetsz? Hisz a test az enyém. Majd a gyűlölet vezeti, mikor ezek nem figyelnek! A gyűlölet és igen, a szolgálatában álló hűvös ész!

(A tanulság: mindünkben ott lakozik A Hatodik, ki csábít, és arra ösztökél, hogy megcselekedjük azt, mit nem szabad, vagy olyankor tegyünk valamit, mikor nem kéne! Elvonja a figyelmet azokról a dolgokról, mik ahhoz kellenek, hogy beilleszkedhessünk a társadalomba, barátokat szerezzünk, esetleg szerelmet! Elragad, és romlásba dönt! Szembeszállhatunk vele, de a harc még akkor is kétséges, ha barátok vesznek körül, és ésszel küzdünk, ha rácsodálkozunk az újdonságra, ha megvédjük, amit már megszereztünk, és gyűlöljük magunkat, ha mi vagyunk saját magunk ellenségei. Kétséges a harc, de így talán van esély! – Idővel majd kiderül!)

Hát újra itt! Remélem eltelt már elég idő, ahhoz, hogy a "blog láz" lemennyen, hogy tényleg csak azok nézegessenek erre, akik kíváncsiak rám!

 

Nagyon régóta nem írtam már ide, és nemis igazán tudom, hogy hol hagytam abba!

 

Túléltem egy vizsgaidőszakot, sok-sok harccal, és szenvedéssel, keservesen és sok bukott csatával! Sok fontos vizsgám nem sikerült, de mindegy- majd lesz valahogy! Leltem néhány értékes embert, akik nagyon kedvesek nekem - bár talán még ők maguk sem tudják! Apropó kedves emberek, egyre többször csacsogok Koppauerral msn-n és jó, hogy mindíg megtalálom, ha keresem! Néhányszor összefutottam SzépKéppel a metrón halál véletlenül, és az jó!

Sajna nem mondható, hogy a "rendszeres" barátimmal olyan nagyon sűrűn tudnék találkozni, de majdcsak lesz valami!  Pl: pénteken

 

Amúgy megvagyok, megint a "jaj, már megint egyedül vagyok" stádiumban vagyok, de asszem már inkább elnyomom, hogy ne kelljen ezzel foglalkozni! Hajrá csajok!!! Ha akar tőlem valaki valamit jelentkezzen! Amúgy meg minden tiszteletem a női nemé! Megvan a maguk keresztje - övék a lehetőség, hogy egy új életet hozzanak a világra, a maga fájdalmával, és csodájával egyetemben! - Félelmetes, elképesztő, és csodálatos egyben! Néha szeretném, ha én is tudnék olyat! - jó ez így nem pontos. Szívesen átvállalnám a szülés fájdalmát attól, aki majd gyermeket hoz a világra "nekem"!

 

Van egy reklám, amiben megemlítik, hogy az ember napi két kedves arcot lát! Szerintem ez nagyon nem igaz. Én annyi helyes, kedves lányt és szimpatikus, jóképű srácot látok nap-mint nap, hogy számolni nem tudom. És olyan érdekes figyelni az embereket. Sokat utazom metrón és mostanában ott űzök ebből sportot! Furcsák, ahogy rohannak a dolgukra, azt hiszik, hogy fontosak, vagy egyszerűen csak beletörődnek a sorsukba. Ahogy az évek tovaszálnak, egyre fáradtabbak az emberek. Értem ez alatt azt, hogy kb. két éve még mintha nem lettek volna ennyire összeaszva az emberek. Most meg már a fiatalok is nagyon kedvetlenek, csak néha tűnik fel valami hiperaktív gyerkőc!

Mindenki beszürkül, és mint a gép csinálja a dolgát. Egyre több a magában motyogó, meg a kéregető!

 

Sokat gondolkodom mostanába az élet értelmén! Volt egy érdekes beszélgetésem Kékszemmel ebben a témában. Szóval szerinte a létezés, önmaga célja! Én azt gondolom, hogy ha egy dolog célja az önnön létezés, hát túl sok értelme nincsen! Nem hinném, hogy ennek van konklúziója, számomra az ÉLET többet jelent annál, mint amiben vagyok, több, mint a mindennapi rohanás, a lopott idő, mit az ember a barátaival, szerelmével tölthet, több mint a néha nevetés, több mint a gyakran sírás, valaminek kell lennie, ami értelmet ad annak, hogy életünk nagy részében a szenvedést, a küzdést, a harcot - legyen az mással vagy önmagunkkal - , a gyötrelemet elviseljük! És lehet, hogy a depresszíó (vagy hívjátok, ahogy akarjátok) beszél belőlem, de ezekkel szemben nem elég az a néhány perc, nap, hét - boldogság, és öröm, amit az ember élete során átél! - Valahogy nem érzem kompenzáltnak! - Számomra ez azért fontos, mert igencsak magaménak érzem Madár olyatén elvét, hogy minden egyensúlyban van!

 Ha az öröm nincs egálban a gyötrődéssel, akkor itt valami nem stimmel! Valaminek lennie kell még emögött! Persze kérdezhetitek, miért érzem úgy, hogy nincs egyensúlyban? Tény vannak akik több boldogságot kapnak, mint szenvedést - ezálltal talán kiegyenlítik az én fordított helyzetemet, de a lényem számára ez sem feltétlen megfelelő válasz! Nem hiszem, hogy a boldogtalanság amit érzek, az a számomra kijelölt ösvény! Kell lennie oknak, és célnak és változásnak! Szomorú, hogy asszem az egész rajtam múlik - magamnak kéne az oknak lenni, találnom kell valami célt, és változtatni kéne az életemen! - De nem megy!!!

 

Manapság, csak a zene az, ami életben tart! A próbákat várom, a koncertekre vagyok "ráizgulva", és ezerrel pörgök, hallgatom, gyakorlom, hogy valami legyen belőle, majd eccer! Most voltunk stúdióban, lesz néhány koncerünk, szóval megyeget a dolog! - Remélem egyszer befutunk és híresek leszünk és azt csinálhatom amit élvezek, szeretek veletek gyerekek jaj....(Kispál)

 

Asszem most befejezem, hogy kiküldhessem a "weboldalra" és örüljetek!!!!

 

 

Rájöttem mire jó ez a blog, a nyilvánvalókon túl!

 

Legutóbbi bejegyzésem kissé nagyon személyes, kissé nagyon zavaros, és persze alkoholos befojásoltság alatt sikerült! - Ettől függetlenül úgy érzem, hogy lelkem üres dobozáról egy hatalmas kősziklát gördítettem tova. A doboz még mindíg üres, de már van esély belepakolni dolgokat!

Arra jutottam, hogy elegemvan a saját depressziómból. Annyira szétesett vagyok, hogy már ezt is unom. Ezért úgy döntöttem, hogy kilábalok belőle! Méghozzá úgy, hogy az új lehetőséget, mit ez a felszabadult kis üres rekesz jelent, kihasználom. Nagyon nyálasan hangzik, de elkezdek bele mindenféle számomra pozitív dolgot pakolni. A napfény érzetét a bőrömön, egy kedves mosolyt, egy érintést, vízcseppet az ablakon, a fagyi ízét, a süti illatát, a barátaim iránt érzett szeretetet, a felém áradó kedves érzelmeket, a holdfény csíkját a Balatonon, a szél erejét, a szem szépségét, a zene hatalmát. Emlékeket, reményeket. És ebből csemegézek majd akkor, ha valami bánt!

Ki kell másznom a gödörből, és fel kell fedeznem újra a világot! Megtalálom azokat a dolgokat, amikért érdemes reggel felkelni, és érdemes küzdeni! Pokolba az önsanyargatással, a melankóliával!

 

Ezúton köszönöm a bátorító szavakat, e-maileket - és igyekszem jó dolgokról írni, és nem mindígy csak nyavajogni.

 

 

 Béke belétek!

Hát itt vagyok újra!

 

hajnalban írom a blogot, most jöttem haza koncertről! a Sajátunkról, mármint a Wild Spirit zenekaréról, csak hogy értsétek! Nemtudom, hogy mikor éreztem magam ilyen jól utoljára! Eccerűen nemtudom! Bárcsak örökké tartott volna. De nyilván ami jó, az nem tart örökké!

 

Oly sok mindent akarnék írni, de valahogy ebben a bódult állapotban, amiben vagyok nem akaródzik kijönni!

Írhatnék arról, hogy mostanában elvesztettem a reményt. Furcsán hangzik tudom, de tényleg. Üres vagyok belül. Nincs, ami hajtson. Egyedül vagyok. Ezt nem úgy értem, hogy nincsenek barátaim, vagy nincs, akihez szólhatnék, hanem úgy, hogy a lelkemben egyedül vagyok!

Persze ez is zavaros, mert igazából egyedül vagyok ketten, van egy énem, aki mindíg arra sarkall, hogy inkább a könnyebb utat válasszam, inkább ne tanuljak, hanem aludjak, jáccak, szüttyögjek, és basszam el az időmet, és az életemet. Ettől függetlenül egyedül vagyok - mármint az az énem, aki igyekszik normális maradni, és nem megkattanni! Asszem közel állok hozzá. Mármint a megkattanáshoz!

Például most is, mikor hajnalban blogot írok, és ahelyett, hogy aludnék egy ismeretlen lányka után vadászom a wiwen! Elmesélném, de azt hiszem nem értené senki!

 

Sokat gondolkodom azon mostanában, hogy mi is az értelme a létezésemnek. Van-e célja, van-e valami jövője? Nyilvánvaló, hogy senki sem véletlenül van e földön. Legalábbis szerintem. Hanem van valami, amit meg kell tennie, mielőtt az árnyékvilágba távozik. Ez lehet annyi, hogy ott és akkor van, ahol kell, tehát éppen jó útra térít valakit, vagy megfog egy golyót valaki helyett, vagy meghal, mikor kell, és ezzel mások életét változtatja, "menti meg". Az is eszembe jutott, hogy lehet, hogy én már befejeztem a rendeltetésemet! Már megtettem amit kell - éppen ott voltam, és mivel szóval tartottam valakit, megmentettem a haláltól, így tovább élhet és teljesítheti a saját rendelését - tehát már nincs miért maradnom. Pedig annyi minden van, amit tenni szeretnék, csak úgy érzem nem vagyok rá képes!

 

Nincs akaratom. Illetve, nincs elég, hogy önmagamat legyőzzem. Azt hiszem, hogy a vesztes csaták legrútabbikát tapasztaltam én meg. Nem vagyok képes erőt venni magamon, és ebből a süppedésből kievickélni. Ma már mondhatom, hogy egy éve tart. Pont ma egy éve! Elhagyott, akinek el kellett, de valahogy nem jött utána semmi. Félreértés ne essek nem Angyalnak rovom fel, hogy hallgatott a szívére, és inkább másik utat válaszott, hanem arról beszélek, hogy nincs helyem azóta a világban. Nincs senki, akit a szívembe tudnék fogadni. Persze ez sem igaz, hisz vannak néhányan, akik nekem nagyon vonzóak - értsétek mind külsőre, bár ez annyira nem számit, mind belsőre - és el tudnám képzelni, hogy rendberakják a lelki - érzelmi - világomat! Viszont én sohasem voltam gonosz. Ki kíván olyat egy másik embernek, hogy olyan párja legyen, aki zakkant, és közel áll az örülethez. Nyilván senki. Így én sem akarok senkinek rosszat! Eljutottam arra a pontra, hogy már nem is próbálkozom. Arra várok, amire mindíg, mikor nem volt mellettem senki, hogy egy lányka megtalál, és van elég bátor helyettem is kezdeményezni.

Azt érzem, hogy az élet szép lassan elviharzik mellettem, én meg lemaradok róla. Most is az van, hogy Kukac a koncert utáni bulin piszkált, hogy miért nem megyek oda ahhoz a lányhoz, aki tetszik. Nemtom, és ha ezerszer keresztre feszítenek, akkor se tudom megmondani! Talán félek bármi ilyesmibe belekezdeni, miközben arra vágyom, hogy megtörténjen? - Nem tudom. És ez a legrosszabb érzés!

 

Sok barátom, haverom, cimborám és ismerősöm van, és én mégis egyedül vagyok! "Nemtudom hogy vanez?" "Én már semmit nem értek!" És nem csak "barátnőügyileg", hanem a mindenféle bajaimmal. Vicces volt a szilveszter, mert igyekeztem Mosoly és Fogas, illetve Lányom és Fredman közötti mindenféle ügyesbajos dolgokat elsikálni. De csak az egyetlen Kukac volt képes megkérdezni aznap, hogy "mizu? Mi van veled? Hogy van az, hogy annyi csajt megkaphatnál és mégis, nem teszel semmit?" - És nem igazán tudtam értelmeset felelni. Egyrészt réges régen elszoktam attól, hogy "csajozzak", másrészt sohasem voltam rá képes! Engem mindíg megtalált valaki! És azt érzem, hogy most talán az láccik rólam, hogy egy tök fontos, mindenlében kanál emberke vagyok, és ez elveszi a kedvét a lányoknak, hogy odalépjenek, és csak annyit mondjanak - " Figyelj Te kellesz, ha szimpi vagyok, talán dumálhatnánk erről!" - Mert lehet, hogy kreténség, de talán nekem erre lenne szükségem!

 

Van néhány leány, aki tetszik nekem. És ezt most nem csak a külalakra értem, hanem úgy bensőleg, szóval tetszik az ember a hús alatt! De foggalmam sincs, hogy mit csináljak. Egyrészt senkihez sem merek odamenni, hogy "heló, mizu, Te kellesz!" - Másrészt azt sem tudom, hogy kire vágyom igazából! - Persze úgy járok, hogy két (sőt inkább sok) szék között a pad alá esem! Gondolom a mai lányok, függetlenül az emancipációtól, azért még vágynak rá, hogy a férfiember lépjen előbb. De valahogy én képtelen vagyok!

 

Jó, jó! Meg nem mondom nektek, hogy ezt most miért fejtegetem! Talán azért, mert az életemben fontos problémakör? Nemtom. Nyilván, itt van a tanulás! Nem megy, nem szánok rá elég időt, energiát! Eccerűen nincs kedvem. Agyhalál az egész.

 

Valami más: A múltkor, kb. tegnapelőtt, ücsörögtem Jóhánnal és Grrr. el egy kiskocsmában, és mindenféléről dumáltunk - főleg HV-t fejlesztettünk - és hirtelen rájöttem, hogy szeretem őket. Najó nem úgy mint egy buzi (nem mintha bajom lenne a melegekkel, de mivel én nem vagyok az, gondoltam ezt azért megjegyzem), hanem mint egy testvér, egy barát. Olyan jó volt velük mindenféle hülyeségről dumálni! Rájöttem, hogy végre érzek valamit!

 Napokig otthon voltam előtte, mert a vizsgaidőszak már csak ilyen! És egyszerűen nem dobban a szívem. Nincsenek benne érzelmek, nincs ami továbbhajtson! Nem bírok már annyit mint régen, sem testileg, sem lelkileg. Szépen lassan meg fogok őrülni, és a környezetem csak akkor fogja ezt észrevenni, hamár késő lesz! Néha rámjön, hogy pusztítani szeretnék. Törni zúzni, embert ölni!

 

Na, most vagyok bajban, nemtom hogy fejezzem be!

Azt hiszem, ha megtehetném, elaludnék, és sohatöbbé nem ébrednék fel újra. Szeretnék álmodni! Álmodni valami szépről, valami olyanról, ami lehettem volna, ami még lehetnék, de nem merek!

 

Béke veletek!

 

 

U.I.: Igazából a végére már kezdek kijózanodni, de ettől függetlenül, foggalmam sincs, hogy mit írtam, lehet, hogy eccercsak kitörlöm a felét, úgyhogy addig olvassátok amíg lehet!!! Persze ezt a sipákolást nemtom ki akarja elolvasni. Asszem öregszem!